Élet szőtte mesék 2. Amikor a harcos megpihen. 2. rész

A folytatás:

Élet szőtte mesék 2. Amikor a harcos (megpihen). 1. rész.

Ők bizony elvérezve feküdtek a földön, és kitudja mi is lett a sorsuk. Hősünk, mivel hatalmas volt az ereje, sokáig bírta a harcot. Ám egyszer eljött a lohadás korszaka, és ereje egyre csak lankadt, és ekkor (magához képest) elkezdett emberré válni. (Emberhez méltó módon viselkedni.)

Legalábbis időnként próbálkozott vele.

Egyre megtörtebbé vált, és valahonnan a mélyből felfakadt belőle a női (minőségű) energia, mely arra késztette, hogy időnként forduljon befelé, nézzen magába, és a másokról való igazi gondoskodással is próbálkozzon meg.

Ez azért történhetett meg, mert elárasztotta a szívét annak a kisgyermeknek az emléke, akit édesanyja a karján, a szíve oldalán vitt, szeretett, és megóvta mindentől.

Emberünk az útja végéhez közeledvén belenézve önmagába, a tetteibe, és annak súlyába, elképzelte a kisgyermek biztonságérzetét. (Folyt. köv.)